Szépség
A hely
Útirajzok
in italiano
nyomtatóbarát verzió | csak a szöveg
 
Pazár Béla

Az ártatlan kép

lasixus.com lasixus.com

buy zithromax

buy zithromax buyzithromaxus.com

buyzithromax24conline.com buyzithromax24conline.com

buy nolvadex

buy nolvadex buynolvadex24us.com

buy24nolvadexnow.com buy24nolvadexnow.com


buy difucan

buy difucanbuyusdifucan.com

buydifucanonline2.com buydifucanonline2.com

buy cipro

buy cipro buyuscipro.com

buyuscipro24online.com buyuscipro24online.com

Gyermekkorunkban a mesék hallgatása közben képzeletünk fantasztikus tájakat, helyeket, tereket, távlatokat épít fel, amelyeket addig sohasem láthattunk. Elképzeljük az égigérő fát, az Óperenciás tengert, a világ végét, ahol a semmibe lógathatjuk a lábunkat, elképzeljük, ahogy az egyik világból átjárunk egy másikba, majd egy harmadikba és vissza. Hogy a látásnak ebben az "ártatlan" időszakában hogyan és miből építjük fel képzeletünk világát, nehéz megmondani. A gyermeki képzelet világa azután örökre bezárul a felnőtt számára, de a felnőtt képzelete valamilyen rejtett csatornákon keresztül mégis ebből a kincsesházból táplálkozik. A képzelet helyei később sem tűnnek el az életünkből, ám ezeket öntudatlanul is már jórészt tapasztalataink, élményeink segítségével építjük fel. Jól emlékszem, amikor gimnazistaként egy kassai antikváriumban gót betűs Goethe köteteket vettem néhány koronáért. A "Dichtung und Wahreit"-et kezdtem olvasni. Elképzeltem magamban az 1750-es évek Frankfurtját, a szűk utcákat, a házakat, a kapualjakat, a városfalat, a falhoz kifutó kertek alján a gyermekek rejtekhelyeit, a Majna hídját, a város életének kivételes, ritka nagy eseményét, Mária Terézia férjének, Lotharingiai Ferencnek német-római császárrá koronázását. Akkor még egyáltalán nem ismertem korabeli ábrázolásokat sem a városról, sem koronázási ünnepségekről. Amit akkor elképzeltem, abból sok mindenre pontosan már nem emlékszem, de bizonyos részletekről egészen pontos képeket őrzök, amelyek hosszú idő óta változatlanok. Látom a hatalmas bolthajtásos kapualjat, amely még a szikrázó, napfényes nyárban is kellemesen hűvös és sötét. Minden zugból a szülői ház biztonsága árad. Falépcső nyílik a kapualjból és több üvegezett ajtó, olyanok, mint azok a régi tálaló szekrények, amelyeknek gazdagon erezett szürke márvány lapjain a nagymamámmal az otthon főzött szaloncukrot csomagoltuk karácsonykor. Sötétes barnás érett, öreg fa ajtók, generációk életének barátságos, segítő szolgálói. A kapualj előtt szűk utca, az utcára üzlet nyílik, de az üzletbe a házból is be lehet menni. Az emeletre vezető lépcső halkan nyikorog, ha valaki jár rajta. És odafönt a nagymama szobája, titkokat rejtő világ. Koromat tekintve, ennek alapja már valamely valóságos élmény is kellett, hogy legyen, de ezt már nem tudom azonosítani. Goethe gyermekkorának Frankfurtja elpusztult a második világháborúban, én pedig a háború utáni Frankfurtban azóta sem jártam. A bennem élő kép nem tudom, hogy honnan származik, mégis mindig megtalálom, és ha felidézem magamban, mindig megnyugvással tölt el. Ha pontosan tudnám, hogy mi e képek forrása, akkor valaminek az emlékének, egyszerűen múltnak tekinteném. Így azonban, a mesék tájaihoz hasonlóan örökre a jelenhez tartozik.

Ahogy a vakok hallása sokkal kifinomultabb, mint a látóké, képzeletünkre is akkor van igazán szükségünk, ha valamit nem láthatunk, ha valamiről magunknak kell képet alkotnunk.

Richard Wagner zenéje, különösen a Ring mitikus, természethez kötött világa, páratlan erővel ragadja meg képzeletünket. Wagner elképzeléséhez hűen a színpad stilizált eszközeivel e zenéhez újra és újra képeket rendelnek. E képek természetesen nem puszta illusztrációk. Nem egyszerűen abban az értelemben nem, ahogy egy konkrét helyszínen játszódó dráma színpadképeivel sem kapcsoljuk véglegesen össze a darabot. Itt nincsenek meghatározott helyek, csak tágabb jelentésű tájak, vidékek. Nincs itt, vagy ott, hanem csak valahol, a Rajna és a Duna erdőiben, völgyeiben, szikláinál. A helyeket magunknak kell megalkotnunk. Bármilyen hosszú ideig látjuk is, úgy érezzük, mintha a színpadkép csak rövid időre nyújtana betekintést a sokkal tágabb térben végbemenő történésekbe. E képi világ mindaddig ártatlan, amíg a monda, a képzelet homályában marad. Ma úgy érezzük, hogy Leo Klenze Regensburg közelében, a Duna fölé épített Wallhallája, amely meghatározott helyet és tájat jelöl meg, már mesterkélt természeti képpé merevíti maga körül a Duna festői völgyét. Megszűnteti a természeti táj tágasságát, a távlat ígéretét, célpont, amivel valamit kezdeni kellene, talán csak nézni, esetleg meglátogatni, megismerni. A tizenkilencedik század elején, de talán még Wagner életében is, a látás és a képzelet viszonya bizonyosan egészen más volt, mint ma, így e helykijelölő aktusnak is akkor más lehetett a jelentése. A tizenkilencedik század táj képe még valódi távlat, a tájképfestészet még meg tudta jeleníteni az elérhetetlen messzeséget. A tágasság érzetét életünkben talán éppen a távolság legyőzése szünteti meg. Ami bejárható, ami elérhető, ami megfogható, ami birtokolható az már nem távlat, nem háttér többé. A beláthatatlan, bejárhatatlan számunkra már nem látvány, az elérhetetlen természeti háttérről műszereink tudósítanak, a végtelen űrben csak a műszerek számára vannak távolságok. A National Geographic színes tudósításait nem szemléljük, mint egy tizenhetedik századi holland tájképet, vagy Caspar David Friedrich festményeit. Úgy futunk át rajtuk, mintha napilapot olvasnánk. Szinte semmit nem adnak át abból az élményből, amiben a távoli hegyormokon lévő obszervatóriumban dolgozó kutatónak része van, vagy akár abból a felemelő izgalomból, amit egy lencsés távcsővel az eget kémlelő megfigyelő csillagász érez. Mai képeink a kép eredeti, mélyebb értelmében tulajdonképpen már nem is képek, hanem jelek, jelzések, tudósítások, utasítások, felhívások, jelszavak. Mindennapi tapasztalatunk, hogy digitális gépeinkkel már annyi "képet" készítünk, hogy azokat már nem is nyomtatjuk ki. Nem érdemes. Pár "képet" esetleg tovább küldünk, a többit megsemmisítjük. Úgy tűnik, hogy a távolság után a képet is "legyőztük".

Mi, építészek azonban rá vagyunk szorulva a képekre. Néha úgy, mint Hercule Poirot, vagy Sherlock Holmes. Vonalak, foltok, tónusok, csak lassan, fokozatosan állnak össze fénnyé, árnyékká, formává, felületté. Papírdarabok csak fáradságos munka során válnak képpé. Egy-egy részlet, ami először, másodszor, harmadszor nem keltette fel figyelmünket, a tizedik nézéskor helyére kerül. Meg kell dolgoznunk a képért. Meg kell keresnünk, föl kell tárnunk, össze kell raknunk, meg kell óvnunk. Nemcsak ebben a hétköznapi, hanem abban a sokkal tágabb, eredeti értelemben is, hogy a kép távolságot tart, megörökít, távlatot nyújt. Olykor-olykor, talán fáradozásunk jutalmául, teljesen váratlanul a kép jön el hozzánk, megkeres, meglep. A magas feszültségű villamos távvezetékek hatalmas, monumentális, több száz méter hosszú hajszálvékony parabolaíveket rajzolnak a tájba. A kábeleket melegen hengerelt, idomacélokból álló, csavaros, csomólemezes kapcsolatokkal összeállított óriási rácsos oszlopok tartják. Ez az önmagában érdektelen, mondhatnánk "ártatlan" látvány nekem gyerekkorom óta megragadja a képzeletemet, útitársam, ha kinézek a vonat ablakából, vagy ha odapillantok az autópályáról. Egyszóval nekem mindig képpé válik. Az igazi kép, egy darab vászon, papír, fa, vagy egy látvány, amelynek áthatolhatatlan valóságával először tehetetlenül állunk szembe, mindig mese lehet, képzeletünk előtt mindig tágra nyithatja kapuit, amelyen át, akár a mesébe, kiléphetünk egy másik világba. Képekre éppen azért van szükségünk, hogy képzeletünkkel magunk is távlatot tudjunk adni, magunk is hátteret tudjunk nyújtani, hogy magunk is megörökítsünk. Németh Lajos a mű változásait az időben vizsgálva, három fő történeti műtípust különböztetett meg. A tárgyi világ felé zárt, jelentéskörében is zárt, mágikus, rituális műtípus eredetileg a törzsi művészetre jellemző. A szigorúan kötött rítus csak meghatározott tárgyakkal végezhető, értelmezhető. A tárgyi világ felé nyitott, jelentéskörében zárt, kollektív, vallásos műtípust a vallások teremtik meg. Az istenire, ami földi ember számára nem látható, számtalan dolog emlékeztethet. A tárgyi világ felé zárt, jelentéskörében nyitott klasszikus individuális műtípus az autonómmá vált művészet műtípusa. A műtárgyat a művész zsenije hozza létre, ám értelmezése végtelenül változatos, gazdag lehet. Janáky e gondolatmenetet folytatva egy negyedik műtípust fogalmazott meg, amely a tárgyi világ felé és jelentéskörében is nyitott. Ez a műtípus azonban, mivel sem a tárgy, sem a jelentés oldaláról nem meghatározott, nem lehet valóságos műtípus. A képzelet műtípusának nevezhetnénk, hasonlóan a matematika képzetes számaihoz, amelyeknek szintén nem lehet valós tartalmuk, mégis használjuk őket. A különböző műtípusok az időben nem váltják le egymást, visszatérhetnek, egyszerre, egymással párhuzamosan is léteznek. A képet megszüntető információs társadalomban a többiek mellet, ismét megjelenik, a mágikus, rituális műtípus. Az építészetben manapság elterjedt "branding" már csak gigantikus jeleket tud emelni Moszkvától Kuala Lumpurig. Jelekre akkor van szükségünk, ha valamit nem látunk, ha egy helyzetben nem tudjuk felmérni, hogyan cselekedjünk. Nem látunk be egy útkereszteződést, nem látjuk, mi történhet, ha belehajtunk. Ezért jeleket használunk, amelyek szempillantás alatt tájékoztatnak arról, hogy mit szabad és mit nem szabad tennünk. Ha van jelünk, akkor nem kell képet alkotnunk, akkor nincs szükségünk képre. Akik ugyanazt tanulták a jelről, azok ugyanúgy tesznek, ha a jelet észlelik. Az éjszaka repülő pilóta csak jeleket és jelek kombinációjából álló jelzéseket észlel. A jel tehát figyelmeztet, tájékoztat, irányít. A jel készítőjének nincs további elvárása a jel észlelőjével szemben, ahol a kommunikációban a jel kerül túlsúlyba, ott egyre kevésbé várnak el mást, mint a jel utasításának feltétlen elfogadását és végrehajtását. A hadseregben nem szükséges, hogy azonosuljunk a paranccsal, esetleg a mögötte meghúzódó taktikai, vagy stratégiai elképzelésekkel. A jelekben érkező, a túlélés érdekében mindenkire kötelezően érvényes utasítások önkéntes, feltétlen elfogadásának, az azonosulásnak az automatikus készsége a törzsek emberének lelkiállapota. Ez az, ami az elektronika korának neten csüngő emberét a törzsi kultúrák emberével rokonítja. A törzsi emberhez hasonlóan idő nélkül, az egyidejűség kényszerében él. A vallások alapja a törzsi léttel szemben már nem a túlélés nyers kényszere. Lényegük szerint a meditáció, a megértés, a béke állapotát keresik, ami az időben, a történetben, a példában, a képben jön létre. Jeleket általában válságaik idején, torzulásaik tüneteként kezdenek használni. A jellel ellentétben a kép nem kötelez, nem vesz rá semmire. Ellenkezőleg, elbizonytalanít, olykor tétovává tesz, elszigetel, kiemel. Magunk vagyunk, érezzük, nem elég a pillantás, hogy észleljük, mint a jelet. Szemlélnünk kell valamit, amit még nem látunk át, nem értünk meg. "Képet alkotni" valamiről, mondjuk, ha valamit meg kell értenünk. "Képben vagyok" mondjuk, ha értjük a helyzetet, amiben vagyunk. Átlátjuk az összefüggéseket, ismerjük az előzményeket, van elképzelésünk, hogy mit fogunk tenni. A képhez mindig hozzátartozik a történet, az idő. A kép születésének szép és szemléletes példái a csillagképek. Elődeink lelkében, képzeletében a csillagos ég lenyűgöző látványa az idők folyamán képekké alakult. E képeket bizonyosan nemcsak a modern lélektan által vizsgált fiziológiai folyamatok, hanem azokon túl, egyfajta közös bölcsesség hozta létre, amit a modern tudománynak sem volt oka átértékelni. A csillagképeket ma is használják az égbolton való tájékozódásra.

Janáky negyedik műtípusa nem lehet mű, mégis a műre vonatkozik. A mű időbeliségét ragadja meg, azt az állapotot, ami megelőzi, befogadja, elhelyezi, majd tovább örökíti a művet, ami nélkül a mű nem valósulhat meg. A vándorlás állapota ez, egyfajta készenlét, ahol számtalan tárgy és számtalan jelentés lehet jelen, amelyekből ártatlan, érdektelen elemi képek épülnek fel és bomlanak el. Egyesek megmaradnak, mellénk szegődnek, elkísérnek, hűségesen kitartanak. Mások tünékenyek, hol vannak, hol nincsenek, vissza-visszatérnek. Úgy érzem, hogy képzeletünk ezeknek az elemi képeknek az állandó mozgása. A képzelet mindig vándorút és visszatérés, ahogy a mese is mindig az. Ahogy az elemi részecskék atomokká, molekulákká, vegyületekké, anyagokká rendeződhetnek, úgy állhatnak össze az elemi képek képpé az elragadtatás önkéntelen állapotában, egy váratlan, ártatlan pillanatban, vagy egy művel való találkozásban, például Wagner zenéjében, vagy Caspar David Friedrich vásznain. Úgy tűnhet, a jelek korában nem érdemes vándorolni. A jelek kora az utazóé. Az utazónak nincs szüksége és nincs is ideje képekre, ezek csak zavarnák következő útján. Az utazó tudja hova megy, célja van, útja megtervezett, megszervezett. Térképet használ, amelyen feltünteti útjának állomásait, ügyel arra, hogy látogatásának helyszínein otthagyja névjegyét. Leírást készít, amely várakozást kelt, érdeklődésre tart számot, és amelyet ezért közzé tesz. A kép, amely már nem érdekli, amelyre nem vigyáz, amely az övé lehetne, a jelek uralma alatt védtelenül felmorzsolódik, gazdátlan jelekké hullik szét. Az utazóval ellentétben a vándornak nem kell, hogy határozott úti célja legyen, lehet, hogy célja a vándorlás maga. Kisebb területet jár be, olykor nem is halad, inkább barangol. Meg-megáll, elidőzik, betér valahová, vendégül látják, szóba elegyedik vendéglátóival, megismerik. Jelet sehol sem hagy, inkább mesél, meséjére emlékeznek majd mindenhol. Nem számolnak visszatérésével, de sok helyen visszavárják. Amit bejár, ahol megfordul, otthonává lesz. Vándorlása talán maga az otthon megteremtése. Amit látott, amit tapasztalt, az nem tart számot különösebb érdeklődésre, a kép, amely megszületett benne, az övé marad. A vándor ma már olyan ritka, hogy alakja, úgy érezzük, már-már a mesék világához tartozik. Az eltűnőben lévő vándor alakja maga is képpé válik. Franz Schubert téli utazásának képei, Richard Wagner "Siegfried"-jének Vándora, Gustav Mahler daloló vándorlegénye, James Joyce hősének, Blum úrnak a bolyongásai jutnak az eszembe. Janáky, a kép embere, még vándor. Spontán, önkéntelen vándor. Nem tud mit kezdeni a jelekkel, a képre van szüksége. Vándorútjain az ártatlan képre ügyel.

Szántód 2004. augusztus hó