Könyvek
- szövetszerkezetes épületek
Írások
Rajzok
Szabadalmak

Tanítványok
Mit tegyünk, hogy jól épüljön a jövőnk?
Egy építész családi háza
Sámsondi Kiss Béla Ybl-díjas építész alkotó-feltaláló életútja
Székelyfurfang a vasbetonban
Szövetszerkezetes építési mód és a magánlakás-építés
In memoriam

Olgyay & Olgyay
nyomtatóbarát verzió | csak a szöveg
 


Mit tegyünk, hogy jól épüljön a jövőnk?

/Népszerű előadás vázlata újjáépítésünk egyszerűsítéséről./


Az emberiség termelését évszázadok hosszú során a haszon irányította: ez természetes is, hiszen a széttagozott és külön-külön egyéni érdekeiket hajszoló egyesek, vagy csoportok fölött olyan államhatalom állott, amelyik megelégedett azoknak a jelétével, akik a haszonból szerzett hatalmi eszközökkel támogatták. Most, századunk közepetáján már szerencsére elég tünetet látunk arra, hogy a hasznothajtó kereteket lassankint az államok maguk veszik birtokukba és ezek most már nem a keretek hasznának élvezőiért, hanem az összességért, vagyis valamennyi ember hasznáért, illetve a közös munkában résztvevők jóllétéért fognak dolgozni.

Ne foglalkozzunk most azzal, hogy ezeknek a hasznothajtó vagyon, vagy munkakereteknek milyenfokú állami közössége ill. közös tulajdonjoga, milyen esetekben és mikor adja a legjobb gazdasági hatásfokot, ennek kimerítő nagy irodalma van. Való az, hogy kézbevételül első lépés a dolgozók jóllétéért. Mi nem ezzel az első lépéssel akarunk most foglalkozni, hanem az ezután következő lépéssel, amelyik jólétünket előreláthatólag az előző lépésből kialakult javulásnak többszörösével fokozza.

Ez a második lépés sok év munkáját veszi igénybe, és alig van olyan vonal, amin ebből valahol a világon ezideig valamit megvalósítottak volna.

A második lépés azoknak az eszközöknek, amire az emberi kultúra és civilizáció felépült közös hatásfokra való javítása. Ezalatt azt értjük, hogy ne csak az egyes részek legyenek külön-külön jó hatásfokúak és hasznothajtók, hanem miután az államnak hatalmában áll az összehangolásuk, ezután elsősorban a nagy egész hatásfokával fogunk elsősorban törődni.

Megvilágosodik a látszólag homályos kérdés, ha egy példával próbáljuk megértetni. Valószínűleg valamennyien tudjuk, hogy egy ajtózár a maga nemében már majdnem elfinomodottan tökéletessé vált a többi hasonló egyszerű szükségleticikkeinkhez képest és nem is okozna nekünk további gondot; valóban nem is okozott az eddigi gyáriparnak, mert nem ő szerelte fel az ajtókra, hanem egy másik vállalat. Ez a másik vállalat is kieszelte az elképzelhető legegyszerűbb felszerelési módját a már kész eszköznek és ö is versenyképes lehetett a felszerelésben. Nem volt azonban egy közös hatalmi szerv, amelyik felettük állva a munkájukat és fáradozásaikat összehangolja Ebből az származott, hogy a felszerelés annyi munkaórát emésztett fel csaknem mint a zár előállítása, holott ennek egy huszadrészét sem szabad lett volna elérnie. Be mint később látni fogjuk, nem szabad megállanunk azzal, hogy egyes dolgokat ilyenképpen összehangolunk. A nagy egész, az eszközeink összege, utaink, hidaink, csatornáink, gyáraink, lakóházaink háztartási eszközeink sőt a ruházatunk is szoros és a legjobb tudásunk szerint kialakítható hatásfokot kell elérjenek.

Nézzük pl. az utjainkat és városi közlekedésünket, vajon megfelelnek-e ezek kollektíve, - hogy úgy mondjuk- együttdolgoznak-e? Bizony súlyos csalódásban lesz részünk a vizsgálódásnál. Fővárasunk nem egy aszfalttal burkolt útvonalán, ha azoknak a járműveknek kellene megfizetni az út elhasználódását és a beléfektetett munkát, amelyek normális körülmények közt rajtuk naponta végigvonulnak, ezeken a járműveken sem nem szállítana, sem nem utazna senki, inkább elköltöznének a vidékről. Ez azt jelenti, hogy ezen a szép vidéken egy ilyen helyi utat nem is volna szabad készíttetnünk, mert rendszerint az ilyen utak ritkán lakottak, vadregényes környezetben a hegyek között . Pedig ilyen helyen szeretnének lakni leginkább az emberek. Akár azt nézzük, hogy kinek van pénze megfizetni ezt a költségesebb vidéket, akár azt, hogy van-e módunkban és igazságos-e hogy a többi nem itt lakók munkájukkal tegyék lehetővé egy vékony réteg ittlakását, semmiképpen sem találhatjuk az ilyen utakat a város és utjai kollektív munkájának, kollektíve jó hatásfokának.

Igen, mert a városok a régmúlt századok csökevényeiképpen, zárt tömbökben épültek, midnél rövidebb várfalakkal voltak körülkerítve, tehát tömörítették ölet. Később
seri tudták az emberek magukat a hagyományok alul mentesíteni, holmi központiság címén maradt minden a régiben.

Vizsgáljuk meg mit ér ez a központosítás, különböző rendszerek szerint összefont úthálózatával, nézzük pl. Budapest két távoli pontját, ahol normális körülmények közt három átszállás és egyórai villamosozás választott el egymástól. Lemérjük a megtett utat, kisül - mindössze 15-20 km. Talán javul a helyzet, ha erőszakoltan utak és házak alatt nagynehezen átbújtatott vasúttal kötjük össze a város egyes részeit, de nem ez a jövő igazi útja.

A jövő, az igazi megfelelő megoldás kézenfekvő: út mentém hossza vonalban helyezzük el az egész várost. Így gyorsvasúttal 100 km utat tehetünk meg az előbb szóbanlevő háromnegyedóra alatt, sőt jóval többet is. Ha egy milliós város a dunamenti legszebb vidék vonalán mondjuk 200 km hosszban volna elhelyezve, akkor sem volna a két végső pontja se távolabb jó másfél óránál. Egy ilyen út mentén elhelyezett nagyváros olyasképpen alakulhatna, hogy a város-sáv közepén futna végig a kettősvágányú gyorsvasút, ennek a jobb és baloldalán párhuzamosan haladna egy egysínű v. esetleg keskenyvágányú lassúközlekedésre ill. kis távolsági közlekedésre szolgáló vasútvonal. A gyorsvasút tegyük fel megáll minden 10 /km-után, a kistávolsági negyedkilométerenkint, azaz elég jól megközelíthetjük a rendeltetési helyünket, ha a nagy ill. gyorsvasútról leszállva, az esetleges kiegészítő útrészt a kistávolságin tesszük meg.

Ami eddig alig volt elérhető minden embernek, az ilyenformán lassankint beteljesedhet: először: a nagy tömegek közelebb futnak a magasabb kultúrájú vidékekhez, most már fenn lehet tartani egy különleges szépvidéken áthaladó nagy munkával kiépített utat is, mert az út nem egy kis csoport kedvéért, fényűzési forgalomra készült, hanem vidékeket, városokat köt össze, tehát ki van használva a belefektetett hatalmas munka és egyúttal egér város összes útjai vannak benne kifejtve és az országot ra ráfektetve. Kifejezhetjük úgy is, hogy a falut ami így az utak útján a városba olvadt, városi jólétre és kultúrfokra emelhetjük, a várost ugyanakkor közelebb vihetjük a természethez és a természetesebb életmódhoz. Természetesen szükség esetén a vasútivonalat nemcsak egy, hanem több útvonal is követheti párhuzamosan egymáshoz közel, a köztüklevő zöldfelületekkel, kertekkel, erdőkkel némileg elválasztva, ezek gyalogos, v. autóutak, aszerint hogy a nyújtott város lényege azon a helyen mit kivár. Egy minimális szélességű zöld felületnek, különösen homokos talajon épült városoknál el kell terjeszkednie az utak mentén, hogy a por ellen védekezhessünk.

Minthogy most a főcélom az összefüggést vizsgálni az ilyenszerűen felépült emberi alkotások közt, sokat egynél-egynél nem időzhetünk, a kimaradt dolgokról talán máskor is lehet szó.

Nézzük meg most a személyforgalom és a teheráru, a csomagforgalom problémáját a közlekedési eszközökről ill. eszközöktől a lakóházakig, gyárakig ill. ezekkel összefüggő létesítményekig.

A gyorsvasút sávja voltaképpen végig majdnem mindenütt egyúttal pályaudvar is. ha nem is kell lényeges mennyiségű kitérő, mert ezeknek hosszirányban van elég hely, nem szükséges az egymás mellé való sorozásuk.

A kistávolsági vasút szintén szállít teherárut és csomagokat is, de ez levehető
róla, mint személyforgalomra szolgáló vasútról is kényelmesein a megállóhelyeknél, mert ezeknek a tartója a kocsiszekrénybe beépített, a kocsi oldalán kigurítható kis jármű, ami a kocsiszekrényből a felemelt gyalogjáróra gördül. Csereképpen mindjárt helyébe tolhatják a már kiürített, vagy küldeményt tartalmazó másik normalizált kigurítós-járművet.
A kigurító további útja a felvonóba vezet, ennek szekrényébe éppen beletalál, vagyis a felvonó is normalizálva van.
Gondoljon most mindenki arra, hogy életében mennyit kínlódott csomagokkal és anyag- /szén, fa/ szállítással, milyen kínos munka volt egy-egy költözködés, akkor rokonszenvezni fogunk az utak szállítóeszközök és lakóházak ilyen kollektív kapcsolatbahozásával.
A részletekre most nem terjeszkedünk ki, de mi sem természetesebb, hogy a kigurító
a gyorsvasúti vagonokba is beletalál, és a kisvasat ill. kistávolsági kocsiszekrény nyel egészben áttolhatok a gyorsvasút vagonjainak alvázára, valami egyszerű úton-módon. Ehhez a feltalálók munkájának megkönnyítésére nem kell más csak az általuk és más szakemberek által kidolgozott normalizálás hatalmas mértékben való kiterjesztése.

Nézzük most már hogyan hatol beljebb és beljebb a legkisebb körig, a családi lakásig a szervezett eszközök munkája ill. felhasználási módjuk.

Nem terjeszkedünk itt ki az ilyenfajta városok rendezésének, háztípusainak problémáira: hogy vajon toronyházakat vagy kedvezőbben tájolható hajlított alaprajza hasonlótípusú magasépítményeket, esetleg sorházakat hogyan csoportosítsunk ilyen új célra: most csak az összefüggéshez legszorosabban tartozó részletkérdéseket ismerjük meg.

Megint ott kezdjük a vizsgálódást, ahol az utaknál. Nem hallatlanul pazarolunk-e egy-egy vonalon ill. ok nélkül túlméretezünk olyan dolgokat, aminek a használatát gazdaságosabbá lehetne tenni?

Valóban pazarolunk, holott azt hittük, hogy a végletekig takarékoskodtunk, de az állami hatalom szigora beavatkozása nélkül sohasem tudjuk a normalizálást keresztülvinni és így nem tudjam azokat a szerkezeteket létrehozni, amelyek csak nagy tömegben előállítva tehetnék munkaértékben ill. árban hozzáférhetővé azokat az elrendezéseket amelyek a gazdaságosan kihasználható lakásokat adnák.

Az első és legnagyobb hibája építményeinknek, hogy olyan szerkezettel ill. szerkezeti részletekkel és felszerelési tárgyakkal létesülnek melyek szétbontva ill. lebont majdnem értéktelenek, pl. egy új bérházból alig lehet kihozni az eredeti értékének tizedrészét -- bántási anyagok értékesítéséből. Ennek épp a fordítottja volna ideális.

Rendkívüli gyors az épületek elavulása, az alkatrészek csak ügyesen-bajosan javíthatók, vagy pótolhatók. Például egy kis tábla üveg elhelyezése miatt már egy szakmunkás kell már rendszerint távoli helyről kivonuljon a helyszínre, ugyanígy egy vízvezetéki csap tömítőszelepének az elhelyezéséért stb. Egy ilyen célra jól átkonstruált szerkezetnél ilyesmi nem történne meg: a sérült v. kopott részeket szakszerűen ki kellene cserélni tudnia bárkinek a lakók közül: iskolai tantárgy volna az államvagyon ilyen részeinek a megóvási, kezelési és javítási módja. Alkatrész bőven lehetne a házban a lakóknál maguknál, vagy más erre alkalmas szervnél. Feltehetjük még így is természetesen, hogy szakemberek a javítást jobban és gyorsabban végeznék, tehát egyrészt hátrányos ez a fenntartási mód, de ha egy kissé számolunk rájövünk, hogy a közösségnek nem érdeke, hogy a szakemberek pár percnyi munkáért kilométereket tegyenek meg.

A másik hibája a lakóépületeinknek, hogy a berendezési tárgyakkal, bútorokkal nincsenek szerves kapcsolatban: mondjuk inkább úgy: alig vannak valami kapcsolatban. A bútor mindenkinek többé-kevésbé ízléséhez és egyéniségéhez mért eszköze, de a jelenlegi alakjában az életünk jó nagy munkateljesítményadagjának az elrablója. A mostani szokványai miatt nem tudunk kevés munkával tisztán és épségben tartható lakásokat építeni. Itt kell találjunk egy utat a megoldáshoz: meg kell hagyni az emberek kedvenc tárgyait és művészi hajlamaikat és művészi tárgyak iránti vágyaikat is figyelembe kell venni, de úgy, hogy ezáltal ne vétkezzenek önmaguk ellen és felesleges munkákra ne pazarolják életüket. Itt az volna a megoldás, hogy ami csak kapcsolatba hozható az épülettel, az tartozzon ahhoz, ami független, mondjuk úgy, nincsen összeépítve vele az legyen normalizált addig a mértékig, amik az épület használatához való illeszkedés megkívánja, azontúl érvényesüljön a teljes művészi szabadság. Bizonyosfokú keretek közé való szorítása a művészeteknek minden időben megvolt, még Athénben a művészetek, köztük az építőművészet legnagyobb virágzása idejében is.

Nézzük tehát, milyenszerű a feladat megoldási módja ebben az irányban.

Ott hagytuk el előző témánkat, hogy a kigurító jármű, amely olyanszerű kerekeken ill. futószerkezeten mozog, mint egy korházi műtőkocsi, a felvonóba bemegy és feljut valamelyik emeletünkre. Tegyük fel, hogy éppen bútorokat szállítottunk vele. Itt már magunktól rájövünk, hogy az egésznek úgy van igazi értelme ha a bútor mérete hozzá van normalizálva, hozzá van alakítva a jármű belső méreteihez. De menjünk tovább a lakás egyé s részein. Vigyázat! Mielőtt belépnénk törüljük meg a lábúnkat ill. cipőnket. Ahogy ez eddig történt, azzal több port és szemetet csináltunk és vittünk be a házba, mintha rajta hagytuk volna és csak részben koptatjuk le odabennt. Két megoldás volna: normalizált könnyű, legalább 1 cm. vastag cipőtalpat viselni, ami a cipőnkről leakasztható, egy minden előszobában szokványosan elhelyezett lemezen,

a rajta levő ékekbe való beakaszkodás és súlyunkkal való ránehezedés álital és a szobába a cipőnknek az állandójellegű "lakáshoz való" tiszta talpán megyünk be: vagy a főbejáratnál készíthetünk egy rálépésünkre alulról vizet kapó, mondjuk úgy alulról jövő zuhanyt kapó - gyékényszerű felsőbevonatú rácsot, amelyik a cipőnk talpát lemossa és gondoskodik önmagának a tisztántartásáról is.

Gondolom legjobb volna mindkettőt alkalmazni: a mosószerkezetet a középületeknek a bejáratánál is alkalmaznám, ahol a talpainkat nem tehetjük ruhatárba.

Nem ideális állapot, hogy az emberiség egyrésze takarítással foglalkozzék, másrésze pedig idejének egyrészét ezzel töltse el. Még akinek ez a foglalkozása, azt is minden eszközzel mentesíteni kell, hogy ruháját és önmagát porral piszokkal belepő módon hajthassa végre feladatát, pláne, hogy- még a baktériumok milliárdjait szívja be. De ez egy másik témáról való előadást is kimerítő gondolat, ebben nem csak arról volna szó, hogy hogyan végezzük ill. végezhetjük el eszközeink elkészítését és kezelését tiszta meg nem erőltető munkával, hanem elsősorban arról, hogy hogyan lehet átalakítani a munka egész világát olyanértelemben, hogy idegrendszerűnk érzékenysége ne tompulhasson el, érd,eklbdésünket és ambíciónkat természetétől fogva éberen tartsa szóval elvessze lelki életünkre való káros hatását. Például senki se hiheti el, hogy egy kőműves szakmunkás, aki légvonatos helyen egy mennyezetet simít, a fárasztó munkahelyzetétől, a szemébe hulló és szemét maró habarcsmennyiségtől mondjuk hat órai munka után nagy kedvet érez betérni egy könyvtárba: ilyen munkanemek úgy eltompítják az idegrendszert, hogy csak rendkívüli egyéniségek tudják a káros hatásait leküzdeni. Ez már jeleztem, eltér a mostani előadás tárgyától, térjünk vissza a lakásberendezéshez.

A lakásnak egyik fontos része a padló. Ennek takarításával töltik el a háziasszonyok életük egy részét. A segítséget, alkalmazottat most ne vegyük figyelembe, tételezzük fel, hogy már olyan kevés munkaarával, ill. anyaggal tudunk lakóházakat gyártani, hogy minden dolgozó embertársunk olyan területű és kivitelű lakással rendelkezhet, amelyik ezideig legfeljebb az emberek egy tizedének jutott: a javak igazságosabb elosztása után talán egy ötödének juthatna, de mi ezzel meg nem elégedve megerőltetjük a fejünket megfeszítjük az izmainkat és lehetővé tesszük, hogy minden dolgozónak ez a sokat vágyott és azelőtt csak egytizednek jutó lakása legyen. Megvan a szép nagy lakás, de nem szabad hogy terhünkre legyen. Első probléma, miként tarthatjuk tisztán a padlót, milyen legyen az a padló, amelyik egészséges, se nem túl síkos, se nem hideg, se nem nyikorog, és még más további apró követelményeknek is megfelel.

A fát eleve el kell vetnünk, mert ez állandóan tisztántartva, aminek egyedüli morfja a súrolás, tönkremegy, mert a fa nedvesen nagyon gyorsan kopik /lágyul/, azonkívül ,
nagyon nehéz és nagy munkát ró a háziasszonyra.

A linóleumok jók, de ezeket is oxidálja a víz, a gyakori mosás és a jó ragasztás esetén is vetemednek felületi egyenletességüket elvesztik. Fából is, linóleumból is feltétlenül lehetne csinálni alkalmasat, de ez elsősorban haszonra törekvő eljárásoknál ill. gyártási módszereknél nem jöhetett figyelembe, annál is inkább mert az eddigi haszonra készült u. n. spekulációt szolgáló építési módoknál még ezek a szerkezetek ill. részletképzések bírták a legtovább, a vadlók még használhatók voltak, mikor minden egyéb megérett a ?e másra.
Tehát mindaddig, míg ezek a szerkezetek nem tökéletesednek padlónak részünkre nem alkalmasak. Ezidő szerint egy ad a használhatóságra jó reményt: az üveg.
Az üveg kis lapokban, mondjuk "lapocskákban" nem törik, könnyen készíthető pontos méretűre, tehát csaknem hézagmentes. Hogy erős hővezető - az nem veszélyes (vagy ahogy mondják "hideg"), mert van olyan megoldás a leerősítésénél, ami megakadályozza, hogy további hőt vonjon ki lényeges mennyiségben a vele érintkező mondjuk - emberi testből + mint amennyi lényegtelem mennyiség a saját felmelegítésére szükséges: egyszerűen kifejezve, hőszigetelten is le lehet ragasztani. ./.

A legnagyobb előnye ennek a padlózatnak, hogy miután nem szív be vizet, nagyon gyorsan szárad, tehát mosás után hamarosan eltűnik a levegőnek kellemetlen nedves, az egészségre ártalmas hatása. Ezt a padozatot ill. padlóburkolatot legalkalmasabb módon úgy takaríthatjuk, ha a minden helyiségben alkalmazott vízcsapról kissé elárasztjuk vízzel, csak pár milliméter vízmagasság szükséges, azután a vizet elseperjük a helyiségnek a lefolyóhelyei felé és a vízzel együtt a port is eltávolítottuk. A víz a padló alá nem hatolhat, a falak mentén pedig 10-15 cm magas üvegsávból védőlábazat készül.

Minden lakóhelyiség falak menti részének jórészét l0-20 cm-el megemelt ,körülbelül
1 méter széles padlósáv alkotja, azaz az üvegpadló a falak mentének egy részén padkaszerűen meg van emelve. Természetesen ez a padka teljesen tömör, vagyis a homloklapját is üvegburkolat zárja le. Erre belülről rugózott, illetve közönséges négyszögletesre formált párnák kerülnek, ezek alkotják nappal az ülőhelyeket éjszaka, az ágyat. Ahol háttámla kerül elhelyezésre, ott az üvegburkolat a falra szükségszerinti magasságban készül. Tehát a padkára tetszésszerinti helyen és elrendezésben párnázatot helyezhetünk, itt csak az a fontos, hogy a párnázat méretei olyanok legyenek, hogy különböző variációkban elhelyezve, maradék nélkül betöltsék a részükre szánt helyet ill. területet.

Tehát a párnák méretei nem szabadok, igazodniok kell az épület méreteihez, amely szintén minden irányban bizonyos kedvező alapméretek sokszorosai. Minthogy a párnákat úgy képzelem el mindenki az egyéni ízlése szerint csináltatja, ill. egyéni ízlését adhatja a színben, részletkidolgozásban, szabadsága csak a méretekben szenved csorbítást, de ezzel úgyszólván nem ad semmit ahhoz képest, amit nyer kényelemben és munkában.

Először is a már tárgyalt szállítószerszámunkba, a kigurítóba ill. ennek szekrényrészébe a párnaméret sokszorosa maradék nélkül beletalál, tehát könnyen lehet kis helyen elraktározva költözködéskor továbbszállítani.

Másodszor a határozott méretű ülő- és támaszkodópárnákból a padkákkal kapcsolatban számos különböző, mondjuk úgy ülőbútoralak állítható össze, tehát amilyen alkalomra amilyen formára van szükségünk az állítható belőlük össze. Nem is beszélve arról, hogy egy egy összeállítást meg is unhatunk.

Harmadszor elmarad a bútorok alatti, meg mögötti úgyszólván reménytelen takarítgatás, ami olyan munka, hogy mikor befejezték az elején a lakásnak, a végén már lehet újrakezdeni. A párnázatok maguk porszívóval úgyszólván tökéletesen tisztántarthatók.

Végül negyedszer semmiféle féreg nem találhat búvóhelyet a lakásunkban, ami minden ciánozás mellett is egyik réme az emberiségnek.

A szekrények az épületek üreges pilléreibe kerülnek, vagyis ezek belseje van üveggel bélelve és szekrényszerűen ajtókkal kiképezve, így a jó nagy keresztmetszetű belül szekrényszerű pillérek, még az épületnek ezeket az elemeit is gazdaságossá teszik: ezek most hasonlóan az utakhoz, kétszeresen vannak kihasználva.

Az ágyneműszekrények az ágypadkarész fölé, vagy mellé kerülnek, ezeknek a szabadoldalán az épületnek ablakaik vannak, hogy az ágyneműt nappal szellőztetni és a nappal süttetni is lehessen.

Az asztalok, székek és más szükségletitárgyak úgy vannak megtervezve, hogy egyszerűen elhelyezett, kézzel /szabadkézzel/ megszorítható csavarokkal ill. ezek segítségével, olyan elemekből állíthatók össze, amelyekből változatos alakban többféle célra alakíthatók. A formálhatóság itt azonban csak azért járul előnyként ezekhez a bútordarabokhoz, mert a kigurító járműbe való elhelyezésük miatt úgyis szétszedhetőknek kell lenniök.

Térjünk át a lakás egyik legfontosabb részére, a konyhára. A konyhának csaknem azt a hatásfokot kell elérnie, mint egy korszerű nagyüzemi konyhának. A nagyüzemet azonban nem lehet egyszerűen megkisebbíteni, mert az eredmény ebben az alakban nem mutatkoznék gazdaságosnak. Hogy a kérdést megoldhassuk, előszöris összes háztartásaink konyhái részére normalizált edényeket kell gyártatnunk, mégpedig annál jobban járunk, minél lejjebb tudjuk szorítani a szükséges edényformák ill. méretek számát.

Két különböző méretű forgó forró ill. melegvizes tárcsán le kell tudnunk bonyolítaní a mosogatás oroszlánrészét és ugyanezekre szerelt ill. cserélhető szárazruhás tárcsán a törülgetést. /Bár ez, komoly mosogatás esetén jobb ha elmarad./

A konyhában minden szokásos használati szerszám el fog térni az eddigi szerszámok alakjától, ill. kiviteli módjától, mert ezek a szerszámok eddig minden viszonylatban megfelelőnek készültek, most pedig csak az adott normalizált konyhának, egy
boldogulásunkra készített hasznos gépnek az alkatrészei. Ezt csak egy példával illusztrálnám: pl. a húsőrlőnk a maga nemében évtizedes tapasztalatokból kialakult kitűnő szerszám, de általában minden konyhához használhatóan volt érdemes csak ezideig gyártani. Le kellet szerelni tudni, majd más helyre ismét könnyen felerősíteni, stb. De a mi konyhánkban megvan a végleges helye, ahol forró víz v. forró gőz áll rendelkezésünkre az üveggel burkolt asztalszerkezetünk egy pontján: ennek a vezeték végződéséhez csatlakozik, éppen ott ahol előtte a mosogatásra szolgáló vályú mélyedik be az asztalba: tehát a huzamos ideig tartó szétszedés és mosogatás helyett úgy van konstruálva, hogy forró vízzel vagy gőzzel "kifúvatható belőle az ételmaradék be a mosogatóba. Az eddigi kimosás szétszedéssel és törültetéssel eléggé illuzórikus művelet volt, természetesen észszerűnek mutatkozott más dolgoknak külön őrlőt gyártani: most azonban a tervezők nyugodtan törhetik a fejüket olyan húsőrlőtípuson, amelyik tárcsaváltással, vagy valamiképpen még sok más egyéb célra is alkalmas. Ez jó példa arra, hogy az eszközeink összefüggővététele mekkora munkatöbblettel szabadít meg. Itt a ki-berakosgatással, szétszedéssel, összerakással, mosogatással törülgetéssel szerencsés esetben is eltöltünk 10-15 percet, a kifúvatás azonban másodpercek műve.

Nem részletezem, de meg van oldva az ablakszerkezettel kapcsolatbahozott aspirátorral az ételgőz állandó eltávolítása egyszerű módon, ezzel elesik a főzés utáni mosdás és átöltöztetés /akinek az eddig módjában volt/. Egyik rész a másik után hozza a munkaidőnk rendkívüli csökkenését, és az anyag megtakarítást. Meg van oldva olyan konyha és berendezésalak, hogy a háziasszony ülve elvégezheti az összes munkát, alig kell felkelnie. Mindez pedig minden dolgozónak, a legkisebb jövedelem esetén is elérhető, mert az összefüggésbehozás a gyártás módját a végletekig leegyszerűsítette és lehetővé tette a szalagon való termelést. A szalagtermelés szó egy percre kisiklaszt a felvett tárgykörből. A szalagtermelésben vannak megoldások, de nemcsak kellene lenniök, hanem valamennyinek úgy kellene idővel alakulni, hogy a munkásokat ne az ellenőrző közegeket és mérnököket ne lélektelen lajstromozókká és statisztikakészítőkké tegye: szóval visszatérve vannak olyan, megoldások is, ahol a készítő munkás ambícióját nem a mennyiség elkészítése tölti ki, hanem a szellemi képességével is elősegítheti a gyártás sikerét. Ilyenmódon kell dolgoznunk.

A konyhában levő szemétkiöntőn át a szemét és ételhulladék a ház alatti csatornán át kigurítható szekrényjárműbe kerül, ennek az útját a feldolgozó telepekig nem tárgyaljuk.

Fontos kérdést kell letárgyalnunk, a lakás fűtését . Éghajlatunk alatt életünk felét fűtött helyiségben vagyunk kénytelenek eltölteni. Az ezért hozott áldozat ismét jórészét teszi ki munkánknak. Nézzük hogyan csináltuk ezt eddig.

Ha végignézünk egy város fűtött helységein, házról-házra, gyárról-középületre és így tovább sétálva érdekes dolgot tapasztalhatunk: míg például világítani akar és ott világítunk általában, ahol és amennyire szükségesnek mutatkozik, a fűtési technikánk olyan, hogy becslésem szerint, legalább háromszor annyi energiát pazarol el, mint amennyinek valóban hasznát vesszük. Ezalatt természetesen nem a fűtőkészülékek hatásfokát értem, hanem a fűtés rövid időre való beszüntethetetlenségét, valamint az elhatárolhatatlanságát. Ahogy a villanyégőt ott gyújtjuk fel ahol szükséges, addig amíg szükséges és el is határolhatjuk, értve alatta, hogy pl. csak egy asztali lámpát gyújtunk meg egy nagyobb helyiségben, addig erre a fűtés természeti törvényszerűségek következtében alig alkalmas. Ne is törjük tehát ezen hiába a fejünket, hanem a lakást alakítsuk alkalmassá a fűtéshez: hiszen abból indult ki egész megfontolásunk lényege, hogy a használati eszközeinket összehangoljuk.

Magában egy lakásban is fennáll a tétel, hogy a régi megoldással elérjük talán a fűtő-anyag háromszorosának a szükségességét is, azaz kétharmadát elpazaroltuk ok nélkül.

A pazarlás nagyrészt onnan származik, hogy egy helyiség befűtése nem történhetik meg gazdaságosan időközönkénti csak a helyiség használatának alkalmával való befűtéssel, hanem, minthogy a helyiség kihűlt falainak és tárgyainak a felmelegítése sok fűtést igényel, illetve hosszas hőleadást a fűtőtesttől, tehát kénytelenek vagyunk egyfolytában fűteni. A megszakíthatóságot, tehát lényegesen elősegítené, ha kevés fűtéssel vagyis hőleadással felmelegíthető anyagokból állanának a helyiségeink határolófelületei. Még egy fontos dolog, ezek a határolófelületek feltétlenül legyenek tetszésszerint mozgatható vagy nyugalombanhagyható légréteggel elválasztva a külső levegővel érintkező falfelületektől, vagyis a külső falaink belül légrétegesek legyenek, úgy, hogyha jónak látjuk a légréteget szelőztetni tudhassuk, azaz akár a külső akár a szobalevegővel kapcsolatbahozhassuk. Így a házunk külseje egy olyan köpeny, amelyik fölé még egy másik köpenyt húztunk, nyáron a külső köpeny úgy szerepel, mint egy napernyő, ha az ernyő fel is melegszik, az alatta levő levegő nem melegít annyira bennünket, mert módjában van eltávozni, mozog. Ugyanilyen mozgó levegőréteggé alakítható a falaink közé ágyazott légréteg is. Télen is szükség van a légrétegre, ekkor azonban csak a két falhéj közt lecsapódó és a falhéjba visszaszívódó párát vezetjük el esetenkint rajta. A légréteg osztottságával és szabályozásával nem foglalkozunk, ez meghaladja az előadás kereteit.

Ilyenszerű megoldással nagyban fokozzuk az úgynevezett külső-belső hőszigetelő falhéjaink gazdaságossági hatásfokát.

Nem lényegtelen az sem, hogy a helyiségben levő bútorok se alkossanak nagy anyagtömeget, amit szintén fel kell melegíteni, hogy egy most már csak a hőveszteség pótlására szoruló helyzetet ill. állapotot kapjunk helyiségeinkben, ill. ezek is könnyű anyagokból, csak éppen a szükséges méretekkel legyenek elkészítve.

A leglényegesebb kérdés azonban a fűtött tér tetszőleges határolhatósága. Tudjuk jól, hogy egy kisebb térfogatú helyiség fűthetősége rendszerint kevesebb hőleadással történik mint egy nagyobbé. Viszont egy nagyobb helyiséget nem zsugoríthatunk össze kicsire az összes benne felhalmozott hővel együtt, mikor mát csak kisebbre volna szükségünk. De valamit megtehetünk: azt, hogy kikeressük a nagyhelyiségnek azt a részét, ahol a határfelületében és berendezési tárgyaiban a legtöbb hő tárolódhat befűtés esetén, ide tesszük fűtőtestünket és úgy szerkesztjük meg a nagyhelyiséget, hogy a fűtőtest közelében levő rész tolófallal ill. ajtóval a nagyhelyiségből leválaszthatóvá váljék. Így az előbb lefektetett elv, ti. hogy a belső falhéjak könnyűek, könnyen felfűthetőek legyenek, odamódosul, hogy a megkisebbíthető helyiségeknél a fűtőtest közelében az ellenkezőjére kell törekedni, ott sok hőt felraktározó kiképzés kívánatos.

Félek, hogy megunják hallgatóim a túlzottan kiterjesztett indokolást, azért csak egyszerű formában elmondom, hogy ilyenképpen pl. egy nagyobb hálóhelyiségben, ahol a lakók nem kívánják meg éjszakára a normális meleget, reggel a felkeléshez a fekvőhelyet leválasztó fal eltolásával majdnem azonnal megfelelő hőmérsékletet érünk el, ugyanezt a részletet ill. felfűtött / rendszerint / közbenső faltömeget ill. fűtőtesttel kapcsolhatjuk a fürdőszoba egy kis részével, vagy a konyha ill. gyermekszoba kis részével. Azaz: minden helyiség előfordulhat egy nagyobb és égy mondjuk harmadára kisebbített formációban. Az, hogy ez a látszólag bonyolult kiképzés hogyan készülhet el mindenki részére elérhetően, olyan technikai kérdés, amelyikből alig hiányzik valami a tömegesen kivitelezhető megoldásig.

Minthogy mát hallgatóim látják miről van szó, vagy mondjuk inkább mi itt az igazi cél, elárulhatom, nagy meglepetés lesz hogy egy jó lakás elkészítéséhez mennyivel kevesebb munkaóra ill. anyag lesz szükséges mint ezideig: ha kiépül a vonatkozó gyáripar, talán az egy ötöde lesz az eddiginek. A jó szót hangsúlyozom, mert jó házat ill. jó lakást eddig úgyszólván majdnem elérhetetlen munkával lehetett elkészíteni, ill. elérhetetlen árért kapni. Az elérhető munkaóraszám, mondjuk átlagosan, amit egy dolgozó a lakástörlesztésre tud fordítani az évi 600 óra munkaidő: tehát 6000 munkaórának megfelelő összegnél nem szabad egy jó lakásnak többe kerülnie. Ez körülbelül 5500-5700 építő, szállító és gyártómunkaórának felel meg, nem is gondolnánk ugyebár, hogy a megmaradt csekély munkaórával a nyersanyag megvásárolható, pedig így van, de ennek a bizonyítása megint eltérne témánktól.

Hogy annyira a világ ilyen módon való rendkívüli takarékos átépítésére van szükség, azt józan erkölcsi érzékünknek parancsolnia keli: századuk nem pazarolhatja el az eddigi módon földünk nyersanyagkincseit, utánunk jön majd az özönvíz, jelszóval. Ez azonban csak az egyik ok hogy így kell összefüggővé tennünk külső világunk eszközeit, a főok ismétlem, hogy valamennyien minél előbb lényegesen magasabb életnívót érjünk el, a mai eszközökkel elérhetőnél.

Ez a leegyszerűsítés az élet minden ágát maga után vonja és világosabbá, érthetőbbé, egyszerűbbé és szebbé teszi. Nem leszünk sohasem hívei az olyanfokú egységesítésnek, amelyik a művészetet megnyirbálja és az élet bármelyik szépségének élvezetét elérhetetlenné teszi. Bármit változtatunk át a kereteiben, ill. új keretek közé illesztjük be, ez semmi terén életünknek nem szabad visszaesést hozzon. Valahányszor a célunk elérésére alkalmas utat mutatom, mindannyiszor egy-egy példát vetítek hallgatóim elé. Pl. egy utca képe az eszközök és épületek méretével ill. szigorú megszabottságával, művészi tekintetben még nagyobb feladatok elé állítja a tervezőket, mint az eddigi szabadabb keretek között való tervezés. A plasztikai művészetek számára bútorokon, falfelületeken stb. szabályos keretek állanak majd rendelkezésre, amelyek határán belül kifejthetik művészi ambiciójukat: az építészek a szabványos elemek sokszorosának a mérethatárán és a szerkezeti kívánalmakon belül érvényesíthetik fantáziájukat, de a feladat nehezebb, nagyobb tudást és művészi készséget kíván, mint egy kevésbé kötött formahatárszabállyal véghezvitt munka. Vegyünk egy egyszerűbb, mondjuk úgy, "megfoghatóbb" példát a mindennapi életből. Ha egy ruhatervező elé szabjuk azt a feladatot, hogy egy bizonyos géppel való tökéletes és egyszerű takaríthatóság, azután egy másik gép segítségével való kevés emberi munkával való előállíthatóság a főfeladata, akkor ennek az embernek a művészi készsége kiválóbb kell legyen, mint egy olyané aki ezekkel a körülményekkel nem törődik, ha művészileg egyenértékűt akarnak alkotni. Más szóval, a környezetünk az adott körülmények között, törekvéseink gyakorlati életbe való vitele után nem veszthet szépségéből. Sőt, van egy körülmény, amelyik még többszörösére emelheti szépségét és praktikusságát: az, hogy kevesebb munkával több javat termelhetünk magunknak, tehát módunkban lesz az is, hogy szebbet és jobbat termelhessünk.

Az eszközeink ilyen egyszerűsítésre alkalmas kapcsolatbahozatala, még más dolgot is von maga után.

A kiegyensúlyozott, jó lakásban, szép környezetben lefolytatott életünkből ki fog esni a dolgozók nagy részének szabadidejük élvezetét tönkretevő túlfáradtsága, kimerültsége és gondterheltsége. Ma a rendezetlenség állapotában, a legalacsonyabb életszintet is csak nagy fáradtsággal és gonddal lehet elérni : a több munkaeredményét elfogyasztó rétegek vékonyak voltak ahhoz, hogy az igazságosabb elosztás sokszorosával emelné jólétüket a részűkre szolgáltatott fáradtság kiesése, pedig a
sokszorosa nélkül, agyondolgozhatjuk magunkat, tönkretehetjük az idegeinket, a kívánt szintű életet nem érhetjük el. Olyanok vagyunk most, mint egy rossz berendezésű gyár, ahol a gépek közt nincs meg a kapcsolat, át kell alakítani, hogy komolyan termelhessünk.

Bárki kétkedve kérdezhetné, hogyan alakíthatjuk át ilyen mértékben az életünket, hiszen még a meglevő eszközeink sem használhatók, hogy élni tudjunk egyelőre ezeket kell kijavítani, hogy remélhetjük, hagy utána mindjárt áttérhetünk a teljes újjáépítésre?

A válasz egyszerű: egyelőre használunk mindent ahogy rendelkezésünkre állanak a dolgok, de ha újat csinálunk, már az új vonalakon fogunk mozogni. Gondot fog még okozni az új és régifajta dolgok átmeneti együttdolgozása, de ezt is meg lehet oldani.

Végül még annyit: örülök, hogy ezt az előadást körükben megtarthattam, de még jobban örülök annak, hogy a tárgy egy része, kikísérletezve, készen rendelkezésükre áll,
a jövendő lakásaiknak jósága és szépsége nem vágyálom, hanem egy hosszú és kemény munka eredményeképpenkész valóság és ebben a munkában való részvétellel magam is hozzájárultam egy építőkővel a jövendő társadalom jólétének a megalapozásához.


Bp. 1945 V. 6.